– A fal túloldalán, magasan az égen, izzik egy hatalmas égitest – kezdte beszédét a szónok -, amely bevilágítja a földet. Minden reggel fölkel, és este leáldozik. Fényével beragyogja a tájat, és meleg sugaraiban milliók fürödnek. Olyan különös növények élnek ott, amelyek virágokat nyitnak. A fényben színek harsognak, és az árnyék oly vékony, akár a cérnaszál.
Mirmidó egészen összezavarodott. Fény, meleg színek meg ragyogás… Csupa ismeretlen fogalmak, amelyek még inkább nyitogatták a kíváncsiságát. Milyen nagyszerű lehet ott; egy másik világ kezdődik túlnan, amelyet elzár előle, amelytől megfosztja ez a fal. Ő és népe itt él az örök szürkeségben, az árnyékban… És ahogy a fölismerés ért benne, lázadni kezdett…
A fal túloldalán élő Szampónak sok hódolója akadt. Deli legények érkeztek a messzi kertek felől, és csodálatos egzotikus virágokat hoztak neki. Ablakában orchideák és hibiszkuszok tündököltek. Fejükkel keresték volna a fényt, amely nem sütött fölöttük, hiába fordultak körbe. A fal itt is árnyékot vetett a gazdag rétekre és kertekre…
– Nagy lány vagy már, Szampó, értelmes, tehát gondolkozzál. Ugyan mi lenne a falon túl? Semmi. A fal azért áll ott, mert határol bennünket. Mögötte vége ennek a rétnek és mezőnek. Úgy képzeld el, mint a tükrödet. Mit látsz, ha szemben állsz vele és belenézel? A saját arcodat és azt, ami mögötted van, nem pedig előtted. Ne kutasd hát, és ne nézd a falat. Fordulj hátra, és gyönyörködj a virágainkban. Nem boldog, ki reménytelenül keres, és sohasem talál. Légy megelégedve azzal, amit a sorstól kaptál…
… a fal állt, és a bágyadt félhomályban színtelen virágok nyíltak tovább. Mirmidó és Szampó nem adta föl. Amint tovább kutattak, egyszerre találták meg a kaput. Zaj nélkül kinyílt előttük, és átléptek a túloldalra. Az ajtó ezután végleg beomlott mögöttük, s a fal újra elválasztotta őket. Csalódottak voltak, hiszen odaát nem volt semmi. De legalább egy pillanatra találkoztak.
Szenti Tibor