Szivem szívéből szól a dal
s remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
mely tört szivünknek álmot ad:
elérhetetlen, röpke szellem
ó, alkonyat!
Halkan kopogsz az ablakon
s kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
rejtem könnyázott arcomat
s füledbe súgom, hogy mi bú nyom
ó, alkonyat!
Átfogsz karoddal csendesen
lecsókolod égő szemem
éjszínű fátylad csendbe rám csap
s a szenvedésem ellohad.
s csókol, ölelget enyhe csended
ó, alkonyat!
Kosztolányi
