Egy alagút jutott eszembe, messzi, magános és mindentől külön. –
Berobogna éltem suta vonatja, s egyideig sötétbe lehetnék,
Szégyentelenül, egyedül. Mint aki mindenből kiment már! Mint a halott!
Ott felszakadna és felfakadna még egyszer ami egyetlen igaz bennem.
Jaj, könnyítő könnyek uán hova, hova kell mennem?
Mért mondom most: „Régi halottasház, siket harangszó, gyermeki szorongás?”
Istenem! Hisz csak egy kicsi-kicsi felejtkezést akarnék.
Mert fölégtek mögöttem a hídak, és odaát maradt mindenem nékem.
Kaffka Margit