Nyárutó


Egy kőre dől, s már-már aludni vágyna
álomtalan álmot egy régi ágyba,
de nincsen út, mely arra vinne már,
szivében kínok és fájdalmak üszke,
s még hallja, amint fujja-fujja büszke
aranykürtjét a nyár, a messze nyár.

Kosztolányi

2 hozzászólás “Nyárutó” bejegyzéshez

  1. no, most megint megdöbbentem – volt már ilyen a képek láttán.
    gyönyörű, dallamos vers és elképesztő kontraszt a pocakos, botos, alvó emberrel.
    szomorú Kosztolányi-emlék, ami múltidéző, fájdalmas, belenyugvó és még sokat lehetne írni, mennyi mindent tartalmaz.
    és egy hatalmas, előreugró köldök két lógó mellel egy férfi tulajdona, aki kalapja alatt a jelenében a nyomort, alkoholt, nemtörődömséget hordja önmagában és valószínű a kocsijában is. hosszan lehetne erről is írni, mi mindennek a sűrítménye ez a póz.

    kösz, Attila!

  2. Én köszönöm, örülök, hogy elgondolkodtál rajta!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük