Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomba ássam,
Hogy én magam pompásnak lássam.
Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít.
Ady
Halottas kert
Becses nyár
Kiszolgált zongora
Alszik a vén, kiszolgált zongora.
Megkopott, vedlett billentyűi sárgák,
unott pókok lakják és bús bogárkák,
redves fáján évtizedek pora.
Elmúlt az áldott, szép zene kora.
Feltámadását mindhiába várja.
Más ritmustól döng vad fiúk gitárja.
Alszik a vén, elárvult zongora,
álmodik – és álmában boldog újra:
lehangolt húrja megfeszül, a lomha
billentyükön egy lány tíz karcsu ujja
futkározik, s az elámult szobán át
az idegen világba csengve-bongva
áradnak régi, álmatag szonáták.
Jánosházy György
Játszd el azt, hogy
Ezen az elhangolt, rossz zongorán
játszottál másképpen is hajdanán.
Feketét másképpen váltotta a fehér,
a hajnalt nem féltük így, hogy ideér
Sétálj, sétálj az ujjaddal ! Fekete, fehér.
Tétovázz csak, míg a hajnal fehér színben ideér!
Sétálj végig az ujjaddal ! Fekete, fehér.
Játszd el azt, hogy …
Játszd el azt, hogy …
Bereményi-Dés-Udvaros
Világvégi ablak
Titkos kert
A falon, az ágakon, a földön és a fákon, a lengedező indákon és kacsokon eláradt mindenfelé a tündéri apró kis levelekből összeszőtt zöld fátyol és a pázsiton, a buja fűben, a fák alatt és a lugasok kőedényeiben, itt-ott-am ott, mindenütt nyiladozott lengedezett a tömérdek arany- meg bíbor-, meg fehérszínű virág, fej ük fölött a fák m utogatták rózsás és fehér bimbóikat, a levegő telve volt röpkedő pillékkel, édes madárfüttyel, meg zümmögéssel, meg illattal, százféle illattal. A nap pedig úgy öntötte rájuk meleg sugárözönét, mintha szerető kéz simogatná arcukat.
Burnett
Lent és fent
…egyiket is, másikat is a maga teljességében kell megízlelnünk, a maga tisztaságában, anélkül hogy megpróbálnánk vegyíteni őket. Az örömmel: lelkünkbe hatol be a világ szépsége. A fájdalommal: a testünkbe…. Testünknek minden iskolát ki kell járnia. A testi érzékenység szintjén egyedül a fájdalom teremthet kapcsolatot azzal a szükségszerűséggel, mely a világ rendjét alkotja; mivel az öröm nem foglalja magában a szükségszerűség élményét.
Simone Weil
Kiállításmegnyitó K11:
Art WALL 101 Posters Exhibition
Vasvári László Sándor
Ősi szorongás
Ez az ősi szorongás,
ez a szorongás, amit századok óta magamban hordozok,
könnyekben és szertelen képzeletekben,
rémület nélküli lázálom-sorozatban,
értelem nélkül egyszerre kitörő nagy felindulásokban
kicsordul a pohárból.
Kicsordul.
Nem tudom, mihez tartsam magam ebben az életben,
ezzel a rosszulléttel, amely lelkemre ráncokat vés!
Ha legalább megbolondulhatnék igazán!
De nem: csak ez a kettő közti,
ez a majdnem,
ez a meglehet…
Ez.
Pessoa – Somlyó
Mit remélsz?
A pók és a karácsonyfa
Egy régi történet szerint egy szegény özvegyasszony túl szegény volt ahhoz, hogy a gyermekeivel fát díszítsenek. Reggelre azonban a pókok csillogó hálóval szőtték be a fenyőjüket, ami másnap a napsütésben ragyogni kezdett és onnantól a szegény család sorsa jóra is fordult, hiszen a pók szerencsét is hoz…
Hold
Átváltozás
„Istenem – gondolta -, milyen megerőltető foglalkozást is választottam! Napról napra. Az üzleti izgalmak sokkal nagyobbak, mint odahaza a voltaképpeni üzletben, s ráadásul az utazással járó sok kínlódás, a gond a vonatcsatlakozások miatt, a rendszertelen, rossz étkezés, az örökké változó emberi kapcsolatok, amelyek soha meg nem állapodnak, soha szívélyessé nem válnak. Az ördög vigye el az egészet!”
Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt.
Kafka
Szivárvány
Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta,
De a szivárvány mindíg egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.
Mint a művészet az élet felett.
Reményik
A darabolós
Ilyenek vagytok
Nem tetszik, hogy mind a 7 nap
szomorú nem csak a Vasárnap
Nem tetszik, hogy a nevemben
hülyeséget csinálnak.
Nem tetszik, nem tetszik,
nem tetszik, a rendszer.
Nem tetszik, nem tetszik,
nem tetszik, ez az egész.
Az tetszik ha tüntetésre nincs szükség, mert nincs miért
Az tetszik ha élvezem Veletek együtt az életem
Az tetszik ha elmúlik belőlünk a félelem.
Emlékezés és megőrzés
Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.
Pilinszky
Hungarikum
Kőszív
Sokat türél már, még csak ezt, kebel,
Csak ezt viseld el, aztán megdicsérlek,
Azt mondom: kő vagy, nem kő: vashalom,
S vasnál keményebb gyémántszikla vagy.
Hiszen te ösmered már, ami fáj,
Ösmerd meg azt is, ami lelket öl,
Ösmerd s viseld el, mint kell férfinak.
S ha majd keménnyé lettél, mint vas ék,
Hideggé, mint a századok jege,
Beléd egy szív lesz eltemetve mélyen,
Egy szív, mely véres lángban úszva élt,
S most hogy kihalt, csak forró hamva van.
Ennek leszesz, te keblem, sírlaka,
Vörösmarty
Fényálom
Fényről álmodtam: fény ragyog.
És álmodtam egy ablakot,
ahonnan majd a végtelen
tavaszi eget nézhetem.
Megvan végre az ablakom,
van szobám, ahol lakhatom,
van alázatos szőnyegem,
naponta többször ehetem.
Mi kell még – kérdik -, nem elég?
Örülök persze – szólanék,
de csak a fejem ingatom.
Állok némán – és álmodom.
Kányádi
Halottasház
Egy alagút jutott eszembe, messzi, magános és mindentől külön. –
Berobogna éltem suta vonatja, s egyideig sötétbe lehetnék,
Szégyentelenül, egyedül. Mint aki mindenből kiment már! Mint a halott!
Ott felszakadna és felfakadna még egyszer ami egyetlen igaz bennem.
Jaj, könnyítő könnyek uán hova, hova kell mennem?
Mért mondom most: „Régi halottasház, siket harangszó, gyermeki szorongás?”
Istenem! Hisz csak egy kicsi-kicsi felejtkezést akarnék.
Mert fölégtek mögöttem a hídak, és odaát maradt mindenem nékem.
Kaffka Margit
Strandszezon
Nagyvárosi Tarzan
Rácsodálkozás
Uram, meddig, mert mi kezdünk
torkig lenni a te végtelen jóságoddal
Csak egy kicsit lennél esendőbb,
csak egy kicsit gondolnál a látszatra
meg az illendőség re, de nem,
fütyülsz az egész renomédra,
amit olyan kínkeservesen építgettünk
évezredeken át kártyalapokból.
És odadőlsz az utcapadra,
a koszba, a hajléktalan mellé,
és eszünkbe juttatod, hogy nálunk
pince-padlás teli van cuccokkal,
ő meg két szatyorban hordja az életét,
hogy mi tonnaszámra gyártjuk a szemetet,
és idegesek vagyunk, ha nem szállítják
el azonnal a szép kis házunk elől,
ő meg a mi szemetünkből él, megpróbál
eltakarítani utánunk, lám, mekkora mocskot
hagyunk a Föld nevű táncteremben,
mennyi maradékot hajigálunk ki
fene nagy jómódunkban.
Lackfi
Nemzethalál
A Halál-tó fölött kerengünk
Szép, bátor, büszke madarak.
S a tóban nagy, förtelmes és rest
Kígyó-fejű, éhes halak.
Ezt a bűz-lehü bús tavat
Így is nevezik: Magyarország.
Hiába minden, mind lehullunk,
Húz a Halál-tó: elveszünk.
Hiába lelkünk, lángolásunk,
Szerelmünk, jóságunk, eszünk.
Erőt mi rajta nem veszünk:
Halál-tó marad Magyarország.
Ady
