Hónap: 2014 szeptember

Kezdetben a vágy csak önmagára várt még…
lassan, tompán, mélyéből remegve.

Juhász Ferenc

Talán egy kicsit magamról beszélek,
mikor szívem e fényért lelkesül,
végső sugára ez a nyár hevének,
mielőtt még az alkony rám terül.

Várnai Zseni

Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Petőfi

„… mert mi van ebben a világban?
Az, hogy kielégítsd magad – de jézus krisztus szeretete megváltoztatott…”

anonim prédikátor

Kinokkal és kinokra szűlt anyám,
de mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?
Valamikor azt hittem, hogy sokat
fogok használni, sokat ártani, –
ma már látom, a sorvasztó idő
túlgyorsan arcomra öregedett
s máris kikezdte szemem erejét.
Homlokom lelket hordozott, de most
– céltalan hús-, csont- s ideggép – irígylem
kis húgomat, aki már visszatért
a semmiségbe, és keserüen
nézek a tétlen jövendőbe, mert
– mert mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?

Szabó Lőrinc

Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?
Ah, fájdalom –
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!
S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?

Kölcsey

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!
Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.

Pilinszky

te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
és őt is elrohasztja viszi mint az őrület
vak égését, ezt a sivár belső tüzet
amelyben minden bölcs erő és fiatal
erény ugy illan el, mint tűzben az olaj

Babits

füstöl az út gyászkandeláberekkel,
     és holt magány kong árva tereken.
Ilyen magányt nem látott soha ember,
     ez a magány csak énvelem rokon.
Gázlámpasor virraszt kihalt utaknál,
az éj mellett ravatalgyertya barnál,

Kosztolányi

Élünk – ez így jó
Eszünk, ha éhezünk
Előttünk a jövő
Álmokra nincs már idő 

Z’ Zi Labor

Engem fájó kötelek fognak még s tart itt lenn rossz burok,
Megbúvok benne, hátrálok benne, gyáván meglapulok.
De élő fájdalom, mint tojásának héját a madár,
Kaparja ezt a burkot és szállna-szállna már!

Illyés Gyula

Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,
és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.

Babits

Ami nem lehet a tiéd, mindig az kell,
neked ez a kereszted, a sorsod, ami hajt,
de ha megkaptad, már nem érdekel,
ott rohad a szemétdombon majd.

Depresszió

Kiszivattyúzták az üvegburát,
a lelkemet.
Nincs benne hang, csak meredt szemű ősz.
Csend és homály.
A hullt levelek ágya mély, puha,
selymes halom,
de nem zörög turkáló láb nyomán,
nem is zizeg.
A varjú se csárog a jegenyén,
csak tátogat.
Halálos-némán teljesedik el
a rendelés:
Aki elfáradt, nincs kinek köszönjön,
aludni megy.

Dsida

Koncepció: Ladjánszki Márta
Szaxofon: Fekete Géza
Előadja: Nagy Csilla, Kovács Noémi, Ladjánszki Márta, Fekete Géza

A költő: Weiner Sennyey Tibor
A színészek: Ilyés Lénárd és Móga Piroska
A zenész: A. D. Lukacs
A képzőművész: Szabó Kristóf

Majd eljön értem a halott,
ki szült, ki dajkált énekelve.
És elmulik szivem szerelme.
A hűség is eloldalog.
A csöndbe térnek a dalok,
kitágul, mint az űr, az elme.
Kitetszik, hogy üres dolog
s mint világ visszája, bolyog
bennem a lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme,
mit összerágtak a molyok.
S majd összeszedi a halott,
ki élt, ki dajkált énekelve.

J. A.

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

J.A.