Hónap: 2014 október

A lelkem oly kihalt, üres,
mint éjjel a tükör.
Holtan világít egymaga
a bűvös fényű kör.
Ő látta hajdan a napot,
a májusi eget.
De most belé az árvaság,
a semmi integet.
Elmegy, ki látja itt magát,
a táj is elenyész.
Övé a csönd, az éjszaka
s meghal, ki belenéz.

Kosztolányi

A szomjas farkas és a szomjas kis bari
Ugyanazon patakra ment véletlenül.
A jámbor gyapjasnál az ordas följebb állt,
Gonosz szándékkal mégis így kötött belé:
„Mért bolygatod fel nékem a patak vizét,
Ha én iszom?” A gyapjas félénken felelt:
„Hogyan tehetném, kérlek, mit szememre hánysz?
Hiszen a viz felőled árad szájamig.”
A meghazudtolt farkas így acsarkodott:
„Fél éve rútul rágalmaztál engemet.”
„Hisz akkor még nem éltem én” – felelte az.
„Apád gyalázott akkor, istenuccse, ő” –
És ráugorva széjjel marcangolta őt.
Oly emberekről íródott e kis mese,
Kik ártatlant koholt ürüggyel nyomnak el.

Phaedrus

Olyan ez, mikor dugott kincsünk
szobáját szellőztetjük,
mely nagy időn át pecsételve volt,
vagy egy rejtélyes kéz-húzásra
felgördül a nagy, rejtő éjji függöny
és befénylik a hold:
Ilyenkor meg-megcsillan pillanatra
a senkitől se látott
mosolyfalakba zárt igazi kincs,
a mélységes, nagy, drága szomorúság!…
Az óra éjfelet ver – –
– Pereg, pereg a könny… –

Dsida

szereplők:
Nikolett Gábri
Sára Pilnay
Bence Gelányi

látvány: Sára Luca Jeli
zeneszerző: Kovácsovics Dávid
rendező: Balázs Szitás
író: Fanni Sényi

mert zsarnokság van,
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,
az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,
ott van az utca sarkán
az éppoly harsány –
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,

Illyés

Poe

Most árva szívem, mint a sün, befordul
tüskét feszítve, gubózkodva, zordul,
mert fél a rossztól. Így is rossz, de szúrták,
és csiptetővel csípték gyenge burkát
és jót színlelve mérgezték titokban.

Nadányi Zoltán

Sűrűségen átfutottam,
avarának vért is adtam,
ami bennem fiatal volt,
rohanásban elhullattam.
Szívem szárnya, szemem fénye,
kurjantásos fiú-kedvem,
férfi-sorsom mély zenéje
elveszett a rengetegben.
Csudaváró esti lázban
fekszem itt a ritkulásban
meglazulva, szerteesve

Áprily Lajos

Fény csillant, ahol ő megjelent,
fordultak utána az asszonyok.
Most egyedül, kínlódva lépeget,
egy sebesült harcos már senkinek nem kell.
Lent fekszik zizegő zöld fűben,
tető felette a borús ég.
Szemét lehunyja, előtte rohanva
megjelent nagyon sok, nagyon sok kép.
Győzött csatákon, szerelmes párnákon,
arcát soha nem színezte pír.
Most egyedül, kínlódva megremeg,
és szaracén kardjába lassan beledől.

Mini

Mit csináljak? Két szemem
álmatlan sötétbe néz.
Sírva mondom: Édesem!
S bénán visszahull a kéz.
Tárul, esd és visszahull:
édes, édes, édesem!
Lásd, a lámpás éjbe fúl
s itt maradtam rémesen,
árva-búsan, egyedül.
Mind sűrűbb az alkonyat,
rám a bánat csendje űl.
S búg egy távoli vonat… 

Dsida

már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül…
Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.
… Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap…

Dsida

Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,
mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja)

J. A. 

Mi a remény?… förtelmes kéjleány,
Ki minden embert egyaránt ölel.
Ha rápazarlod legszebb kincsedet,
Az ifjúságot: akkor elhagy, el! 

Petőfi

Személytelen ez s szemét jelen
Itt akárki akármi mondhat
Az aranyborjú meztelen a trónon,
de mi ne őt nézzük, mi csak ugassuk a holdat
A mi királyságunk, nem e világból való
És mindenki mondjon le!
Mindenki mondjon le valamiről
Valaki másnak a javára
Mer ideje lett a részvétnek meg a lemondásnak
Mindenki csak vár és dermedten nézi
Hogy küzd egymással két kicsike férfi
Törpe óriás, óriás Dávid,
Mi van már, faszfejek, csak a pénz számít?!

Sziámi

Szabad, hű tenger volt a lelkem,
Nem érdemeltem,
Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt,
Mert igazam volt, igazam volt.
De két hajó szeli még küzdve,
Lesve és űzve
Egymást tépett lobogókkal: a fáradt
Félelem s a hetyke Utálat.

Ady

Ily késő éjtszaka ki jár
Ott kinn a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn.
Egy árva gyermek andalog,
Szivét bú tölti el;
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már fel nem kel.

Eötvös József

Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.
Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyilam szökhet rajta át: a vágy –
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön

Babits

Sírdombjáról kurta nyárnak
egyszer ők is útra szállnak.
Észak útján, soha délnek
– zeng fölöttük sorsos ének –
soha hadban, csak magukban,
szél előttük, hó nyomukban,
éjszakázva rom-berekben,
dúlt falukban, rengetegben.
Jaj, magányos, kósza fajta,
árvaságnak átka rajta.
Napsugárban, felleg-árban,
tél-szakában jár magában –
úgy vesz el az Éjszakában.

Áprily Lajos

… Majd, hogyha egyszer már a mécs sem ég,
és várunk, várunk a szobánkba szótlan,
akár a hullák lenn a sírhalomban,
és ránk borul a temető-setét,
majd, hogyha járni vágyunk s mélybe botlunk,
majd hogyha elfagy dideregve csókunk,
s úgy fekszünk ágyra, mint a kínkeresztre,
és kalapáló, őrült szíveink
riadt tusakvással, kétségbeesve
vergődnek csillagoltó téli este,
mint bús madarak a hidegbe kint,
miket az éjjel ablakunkba vág… 

Kosztolányi

Madarak jönnek, madarak jönnek
Halál esőt permeteznek
Madarak jönnek, madarak jönnek
Fekete könnyel megvéreznek.
Valaki mondja meg, miért vagyunk itt,
Anyám azt mondta, hogy boldog légy,
De anyám azt nem mondta, mért nem e földön,
Anyám nem mondta, mondd, miért.

LGT