„Enyém az élet – ujjongott -, mert majdnem enyém volt a halál. Végre igazán élek.”
Délben egy kiskocsma lugasában ebédelt. Sárga bort iszogatott, cigarettázott. Ismeretlen utcákon kószált estélig. Nézte a mesterembereket a műhelyekben, a gyakorlatról hazafelé menetelő, poros, izzadt katonákat, a gyermekeket, akik sántikálóiskolát játszottak.
Éjjel pedig, hogy szobájába lépett, hol állandóan a kötelesség jármában görnyedezett, ezt írta naplójába:
– Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.
Kosztolányi