Mászok fölfelé a rossz hegyre,
erőlködve és szenvedve,
hisszük, értjük azt, ami bánt.
Sírunk, ha bármi is odaveszne,
de meg is roppanunk a terhekbe,
s bízunk már a láncainkban.
LGT
hadd nyissam ki az ajtód, leülni még szabad tán,
csak mint a koldusnak, aki pihen a padkán,
s megnézni, mi maradt belőlem és körültem.
E nyári koraestén, hogy még mind vacsoráznak,
meginnék asztalomnál egy langyos, esti kávét,
és mint hívő keresztény, elmondanék egy ávét,
múltán az ifjúságnak s múltán a régi láznak.
Kosztolányi