váratlanul egy igen-igen öregnek s elhagyatottnak látszó katonai építmény körvonalai rajzolódtak ki a kristálytiszta esti égen. Giovanninak megdobbant a szíve, mert hisz ez lehetett az Erőd; csak épp minden: a táj is, falak is komor, barátságtalan légkört árasztottak. Körbejárta, de nem talált rajta semmiféle bejáratot. Noha sötét volt már, egyetlen ablak sem volt kivilágítva, s a falakon sem égtek az őrszemek lámpásai. Csupán egy denevér cikázott ide-oda egy fehér felhőfoszlány alatt. Drogo végül is elkiáltotta magát: – Hahó! Nincs itt senki? Ekkor a falak alatt összegyűlt árnyékból előbukkant egy ember, afféle szegény vándor; ősz szakálla volt, kezében kis tarisznya. Nem sok látszott belőle a félhomályban, csupán a szeme fehérje világított. Drogo hálásan nézett rá. – Kit keresel, uram? – kérdezte az ember. – Az Erődöt keresem. Ez az? – Itt már nincs erőd – mondta az ismeretlen, jóindulatú hangon. – Ez be van zárva, vagy tíz esztendeje nem lakik benne senki.
Buzatti