Semmi sem jelent nagyobb veszélyt az egyén erkölcsére, mint a parancsolgatás szokása. A legjobb, legintelligensebb, érdekeltségek nélküli, adakozó, csalhatatlan szegényt is megrontja ez a foglalkozás. A két érzés, mely a hatalommal együtt jár, minden esetben erkölcstelenségbe taszít; ez a két érzés a tömegek megvetése és a saját érdemnek a túlbecsülése.
„A tömegek” – mondogatja magának az illető – „felismerték képtelenségüket arra, hogy magukat igazgassák, és engem választottak főnöküknek. Így nyilvánosan kihirdették alsóbbrendűségüket és az én felsőbbrendűségemet. Egy ilyen tömegben aligha találnék magamhoz foghatókat, így egyedül én vagyok képes a közös ügyeket intézni. Az embereknek szükségük van rám; képtelenek az én szolgálataim nélkül meglenni, míg én, velük szemben, magam is jól boldogulok; ezért nekik saját biztonságuk érdekében engedelmeskedniük kell nekem, és szófogadásukat viszonozva jót cselekszem velük.”
De mi tesz egy okos és jószívű embert büszkeségtől pöffeszkedő őrültté? A hatalom és a parancsolgatás szokása a legintelligensebb és legtehetségesebb embereket is tönkreteszi értelmileg és erkölcsileg egyaránt.
Bakunyin
