Egy kőre dől, s már-már aludni vágyna
álomtalan álmot egy régi ágyba,
de nincsen út, mely arra vinne már,
szivében kínok és fájdalmak üszke,
s még hallja, amint fujja-fujja büszke
aranykürtjét a nyár, a messze nyár.
Kosztolányi
Fattila Fekete Attila Fotóblog
köznapi képek kavalkádja – a képek csak írásos engedélyemmel használhatók fel!
no, most megint megdöbbentem – volt már ilyen a képek láttán.
gyönyörű, dallamos vers és elképesztő kontraszt a pocakos, botos, alvó emberrel.
szomorú Kosztolányi-emlék, ami múltidéző, fájdalmas, belenyugvó és még sokat lehetne írni, mennyi mindent tartalmaz.
és egy hatalmas, előreugró köldök két lógó mellel egy férfi tulajdona, aki kalapja alatt a jelenében a nyomort, alkoholt, nemtörődömséget hordja önmagában és valószínű a kocsijában is. hosszan lehetne erről is írni, mi mindennek a sűrítménye ez a póz.
kösz, Attila!
Én köszönöm, örülök, hogy elgondolkodtál rajta!