– Lóci ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobta
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.
Szabó Lőrinc
Lóci jól ismert szereplője a magyar költészetnek. A vers hangulata minden remeklés ellenére sem ér fel ebben az esetben (talán túlzás, de ebben a pillanatban így érzem) a képek csodás világával. A tilalmak, a fenyegetések, a konkrét hanggal, rongálással járó cselekedetek mellé a képek igazán költőien fogalmazott (nem mintha Szabó Lőrinc verse nem költészet lenne) csodás pillanatok. A gyermek alakok, a mozdulatok, a hang nélküli dinamika – a játék heve – és a fény csodásak. Önfeledt játék és a játék önfeledtsége mesél a gyermeki világ misztériumáról, amely képes a külvilágot kizárni.