Valami kemény, gúnyos harcos,
valami ősöm, zord vitéz,
ki sírhelyéről minden éjjel
eljön hozzám és szembe néz.
Félek, félek, hogy eltapos!
búsulok, mint a rögi-béka…
Rámeredek üveges szemmel,
s vagyok árnyékom bús árnyéka.
Legalább tudja: szomorú,
legalább tudja: fekete,
legalább tudja: jó kezében
mindig készen áll fegyvere.
De én nem tudok semmit, semmit
én nem tudom, hogy mi vagyok –
ünnepelek-e zeneszóval,
vagy gyászolok, vagy siratok?
Dsida
Muy bonita!