Egy gondolat “Főhajtás” bejegyzéshez

1. nézd, írok, mert nem olvasod – már.
   nem olvasod, nem mondod, és nem tudod már, h olvasni kéne.
   a halottkezek hajszálakat repítenek föl, föl az égre, h
   ott lebegjenek kúszva-úszva, közöttük mosolygó kék szemek.
   nem olvasod, mert a halálmanó rád telepedett, ül rajtad, szipolyoz, és kezet ráz veled,
   és már elfakította mosolygó szemed.
   a hústest erőtlen emléknyom, por, földdarabban helyet keresve fészkel,
   és nem merészel már semmit, mert a francos halál marta szét a lényed lényegét.
   hol van az autóban a hűlt helyed, hol van a Kincsőt, Mirát, Zsófit, családot, körülötteket nyugtató lény, mely valóság volt tegnap, tény volt, és anyag, de mára emlék marad és maradt. a szál örökre elszakadt.
   léptek macskasága hová suhant? erőt sugárzó erő, mely derűvel, szenvedéllyel átitatva mint robogó vonatra szállt mindenkire, beköltözött egy lélektérbe és most ott kószál, röpül valahol a seholvilág kitárt ablakain ki-be, hiányzó társakat keresve.
   dolog várt még és nem életajándék adott néhány hónapot!
   messze kellett volna legyen a végső fejezet, az utolsó nagyjelenet, amikor a halált magad mellé ültetni lehet – gyere, hadd beszéljek veled!
   sok tennivaló várt, amit rád mértek és magad kerested, nem ezt érdemelted.
   derékba tört egy hajgyökerű tölgy, egy szívósnak hitt magunkfajta küldetés – halálmanó rést talált, és vége, eltaszított messze, olyan térbe, melynek egy neve van – vége.
   a nincs tovább néz körül emléktested fölött, az pótol téged, és nézi mindig, ahogy te nézted őket, az élőket, testvér- és gyermek- és társ- és barát- és kolléga-valóságokat.
   nagy színészzuhanás ez, ahol más szerepet kaptál, hogy mindig közöttünk maradjál.
   barátod még innen írom – a halálod sírom.
   csgy