Fattila Fekete Attila Fotóblog
köznapi képek kavalkádja – a képek csak írásos engedélyemmel használhatók fel!
Nadie habita el castillo
ni las almas perdidas
que frío y viento frío
amedrentaron:
es sola allí la soledad del mundo,
y por eso la piedra
se hizo música,
elevó sus delgadas estaturas,
se levantó para gritar o cantar,
pero se quedó muda.
Sólo el viento,
el látigo
del polo sur que silba,
sólo el vacío blanco
y un sonido de pájaros de lluvia
sobre el castillo de la soledad.
Neruda
Por una estrecha vereda
paseaba un día.
Se encontró con un anciano
que iba montado
en su borriquilla.
-¿Dónde va usted abuelete?
le preguntó.
Y el abuelo seguía
su dirección.
– Apéese pronto
de la borriquilla,
no me deje solo,
me hará compañía.
Espero un compañero
que pronto vendrá,
y cuanto que venga
puede usted marchar.
Saltó el viejo de la burra
con muchísima energía,
con una navaja abierta,
y el Pernales se reía.
– Es usté un viejo valiente,
pero ahora le hablo yo en serio.
Está usted con el Pernales,
que de los pobres
no quiere dinero,
que sólo roba al que tiene
muchas pesetas,
y es usurero.
Nuevo Mester de Juglaría
Casa, !hasta luego!
No
puedo decirte
cuándo
volveremos:
mañana o no mañana,
tarde o mucho más tarde.
Ahora
cerramos
tus ventanas
y una opresiva
noche prematura
dejamos instalada
en las habitaciones.
Oscurecida
te quedas viviendo,
mientras
el tiempo te recorre
y la humedad gasta poco a poco tu alma.
Neruda
En el jardín de invierno,
donde el silencio se viste de blanco,
los árboles se mecen al compás del viento frío.
Sus ramas desnudas se alzan como brazos extendidos,
esperando el abrazo cálido del sol.
Y en medio de este paisaje invernal,
me encuentro yo,
contemplando la belleza efímera de este jardín.
Siento la quietud y la serenidad del invierno,
y me maravillo de la fuerza que la naturaleza esconde.
En este jardín de invierno,
donde el tiempo parece detenerse,
encuentro la paz y la inspiración.
Neruda
Valami kemény, gúnyos harcos,
valami ősöm, zord vitéz,
ki sírhelyéről minden éjjel
eljön hozzám és szembe néz.
Félek, félek, hogy eltapos!
búsulok, mint a rögi-béka…
Rámeredek üveges szemmel,
s vagyok árnyékom bús árnyéka.
Legalább tudja: szomorú,
legalább tudja: fekete,
legalább tudja: jó kezében
mindig készen áll fegyvere.
De én nem tudok semmit, semmit
én nem tudom, hogy mi vagyok –
ünnepelek-e zeneszóval,
vagy gyászolok, vagy siratok?
Dsida
Megsokszorozza önmagát a gyertya,
tükörben, ablaktáblán, ajtófélfán.
Egy élete vagy több élete van tán?
Megsokszorozza önmagát a gyertya.
Közöttük imbolyog az emberélet,
tegnap még valóság, ma gyertyafény lett.
Megsokszorozza önmagát a gyertya,
életünk gyertyaláng, mi emberré lett.
Károlyi Amy
Valami biztosan történt velem valamikor.
Lehet, hogy aznap, amikor váratlanul hazamentem, lázas voltam és fájt a torkom, és rajtakaptam az apámat az ágyban anyámmal; talán attól maradt bennem a félelem az ajtóktól, ezért félek ajtókat kinyitni, és ezért gyanakszom a csukottakra. Vagy talán, amikor a gyerekkorom vége felé rájöttem, hogy szegények vagyunk, talán attól lettem olyan, amilyen vagyok. Vagy azon a napon, amikor az apám meghalt, és én ott maradtam bűntudatosan és szégyenkezve – mert azt hittem, az egész világon én vagyok az egyetlen kisfiú, akinek nincs apja. Vagy talán amikor felismertem (elég korán rájöttem), hogy soha nem lesz széles vállam és nagy muszklim, soha nem leszek elég klassz, elég magas, elég erős vagy elég bátor, hogy összamerikai rögbisztár vagy profi bokszbajnok lehessen belőlem, szomorú, csüggesztő felismerés volt, hogy tökmindegy, akármit próbálok valaha az életben, mindig lesz valaki a közelemben, aki sokkal jobban meg tudja csinálni.
Joseph Heller
Vino color de día,
vino color de noche,
vino con pies de púrpura
o sangre de topacio,
vino,
estrellado hijo
de la tierra,
vino, liso
como una espada de oro,
suave
como un desordenado terciopelo,
vino encaracolado
y suspendido,
amoroso,
marino,
nunca has cabido en una copa,
en un canto, en un hombre,
coral, gregario eres,
y cuando menos, mutuo.
Neruda
A vár úrnője sólymát nézi hosszan,
Szegény vadorzó reszket a tilosban.
A vén toronyból kong a bús harangszó,
A vén barát kezében cseng a kancsó.
A jó vitézek indulnak keletre,
Fölperzselt házra tűz a naplemente.
A pince mélyén óborok hevernek,
A börtön éjén gubbaszt száz eretnek.
Tavaszi szél kel lágyan, mint az álom
És jobbágyokat himbál a faágon.
Juhász Gyula
