– avagy városi séta hajléktalanokkal
„ … Igen, azt gondolom, hogy olyanok, mint én. Hogy nem mások, hanem ugyanúgy, mint én. Igen, nem. Nem zavar a fanyar illat. Ha leül mellém a parki padra. Nem, maradok. Ha megszólít, visszaszólok? Barátsággal, nyitott szívvel. Hogy félek-e? Soha. Nem, soha. (HAZUDOK, MONDOM.)
Miért van az, hogy ha az utcán, villamoson, a piros lámpáknál udvariasan megszólítanak a hajléktalanok, mindig belenéznek a szemembe? Én pedig sosem nézek vissza. Elfordulok. Menekülök. Magamba. Vissza. A zavarba. Ők meg rám néznek. Mindig. Rám néznek. És néznek. Látnak. Azt, ami van. Azt, ami még van, azon kívül, ami nekünk van.”
Alföldi Róbert