Éltem, de élni mindig élhetetlen voltam és
előre tudtam, eltemetnek végül itt,
s hogy évre év rakódik, rögre rög és kőre kő,
hogy lenn a test megárad és a férges, hűs
sötétben fázik majd a csont is meztelen.
Hogy fenn a művemen motoz a surrogó idő,
s mélyebbre süppedek le majd a föld alatt,
mind tudtam én. De mondd, a mű, – az megmaradt?
Radnóti
Megrendítő sorok az egyik legnagyobb költőtől. Mondhatnám látnoki, de ha nem, akkor is az elmúlás , a föld alatt és a fölött egyszerre rálátás és megélés. „De mondd, a mű, az megmarad? ” Bárhogy is lesz, bármi történik, de volt-e értelme? A megsemmisülés viszi magával a tetteket, a szellemet, az értelmet? A mű megmaradt, a szépség, a szerelem, a szeretet, az élet igenlése és versben láttatása, mindannyiunk örömére szolgál még sokáig. A költő sorait keretbe foglaló képek az elmúlást, a gyászt idézik. És nem lehet feledni a szörnyűséges véget sem.