„Én itt vagyok, akarva, nem akarva,
A végtelen vetett a véges partra.
Fekszem aléltan a sivár fövenyben
És az óceán himnuszait zengem.
Anyám, a tenger apadt, s itt hagyott,
Kinek mi köze hozzá, ki vagyok?
Gazdátlan, üres ház, mire se jó,
Csak eldobni, vagy eltörni való.”
Reményik Sándor
le vagyok nyűgözve…
olvasom ezeket a sorokat és a sok-sok előzőeket, a képekhez kapcsolódókat, és ámulok a gondosságon, a koncepción, ami átjön, a képek és a szövegek közös kisugárzásán.
a kevés időmben, a rohanásban kénytelen vagyok fékezni, megállni, és ez néha sikerül is. ilyenkor reagálok, amit többször is tenni kéne.
végtelen nagy száj harapja át valaha-ember úszó házladikját,
toronyfogával kettérepeszti, és már soha el nem ereszti.
enyészet költözik a romba, pusztít, durva, nagyon goromba.
kormos felhő és víz fogja közre, hogy eltűnjön minden örökre.
Ó, köszi!
S legfőképp a verseket. Örülök, ha megihlethetlek! 🙂