Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj –
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás?
J.A.
„mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás? ”
A vers pillanatképet fest a sok elhagyott és az elmúlásra hagyott gyárépületről, míg a tágas, üres térrel ellentétnbe állítja az embert, akibe beleszorult a kor, a múlt, az emlékek, amelyek mély nyomot hagynak lelken, testem arcon. Mí a szöveg szürke és lehangoló, addig a kép élénk sárjája fényt enged be, ha törött ablekon is. Összecseng és egyidejűéeh disszonáns.