Szivemet szúrja a Karácsony
gyantás, deres tüskéivel;
emlék-sereg pusztít, harácsol,
s üres hajlékomból kiver.
Könnyeimet senki se lássa!
Szégyenletes beismerés:
ilyen magányos bujdosásra
lelkierőm vajmi kevés.
Leginkább őket keresném fel,
a visegrádi domb alatt –
sírjukról dermedt-ujju kézzel
lesepregetni a havat.
Jékely Zoltán
