Paso

Virgen con miriñaque,
Virgen de la Soledad,
abierta como un inmenso
tulipán.
En tu barco de luces
vas
por la alta marea
de la ciudad,
entre saetas turbias
y estrellas de cristal.
Virgen con miriñaque
tú vas
por el río de la calle,
¡hasta el mar!

Lorca

Sobre la Soledad

Kiilleszkedve 

Magányosnak születtem,
baráttalan vagyok,
így lettem, ami lettem,
mindentől elhagyott,
mindég a szenvedésre
vitézül víni kész:
magányosság vitéze,
magam ellen vitéz,
barangoló borongó,
ki bamba bún borong,
borzongó bús bolyongó,
baráttalan bolond.

Babits

Después 

Si me preguntaran en dónde te encuentras,
diría que estás en el viento que acaricia mi rostro.
Si me preguntaran dónde escucharte,
diría que estoy atento al susurro de las hojas.

Aunque estés lejos, sigo sintiéndote cerca.
Tu esencia perdura en cada latido de mi corazón.
Tus palabras y consejos se quedaron grabados,
y en momentos de tristeza, me dan consuelo y razón.

Pablo Neruda

La Soledad

La soledad es el estado en el
que aprendes a ser tu mismo

Bukowski

Another Brick In The Wall – Pink Floyd

 

Rayas

Le pregunté a la cebra,
¿Eres negra con rayas blancas?
¿O blanca con rayas negras?
Y la cebra me contestó,
¿Eres bueno con malas costumbres?
¿O malo con buenas costumbres?
¿Eres ruidoso con momentos tranquilos?
¿O tranquilo con momentos ruidosos?
¿Eres alegre con algunos días tristes?
¿O triste con algunos días alegres?

Shel Silverstein

Paseando

 

La mar no tiene naranjas,
ni Sevilla tiene amor.
Morena, qué luz de fuego.
Préstame tu quitasol.

Me pondrá la cara verde,
–zumo de lima y limón–,
tus palabras –pececillos–
nadarán alrededor.

La mar no tiene naranjas.
Ay, amor.
¡Ni Sevilla tiene amor!

Lorca

Floración de los cerezos

 

Mis palabras llovieron sobre ti acariciándote.
Amé desde hace tiempo tu cuerpo de nácar soleado.
Hasta te creo dueña del universo.
Te traeré de las montañas flores alegres, copihues,
avellanas oscuras, y cestas silvestres de besos.
Quiero hacer contigo
lo que la primavera hace con los cerezos.

Pablo Neruda

El Rio habla

 

Célja felé törekedett a folyó. Sziddhárta látta, hogyan siet, látta a folyamot, amely őbelőle, az övéiből és minden emberből tevődik össze, akiket csak valaha látott. A sok-sok hullám, a sok víz, mind célok felé sietett, szenvedve, sok cél felé, a vízesés, a tó, a zuhatag, a tenger felé, és minden célt elért a víz, és minden célt új cél követett, s a víz párává lett, felszállt az égboltra, majd eső lett belőle és lezuhogott az égből a földre, ismét forrás lett, patak, folyam, újból előretört, újból tovafolyt. Sóvár hangja azonban megváltozott. Még hallani lehetett azt is, a fájdalmas, kereső hangot, de más hangok csatlakoztak hozzá, az öröm és a szenvedés hangjai, jó hangok, gonosz hangok, kacagók és gyászolók, sok száz hang, sok ezer hang…

A folyó kacagott. Igen, így van, mindenki újraszenvedi a régi szenvedéseket, minden visszatér, amit még nem szenvedett meg, ami még nem oldódott meg az ő életében. Sziddhárta ekkor beállt a csónakba és visszaevezett a kunyhóhoz, apjára gondolt, fiára gondolt, a folyó kinevette, ő meg önmagával vitatkozott, a kétségbeesés határán volt és egyúttal nevetésre hajlott, hogy hangosan kinevesse magát és az egész világot.

Hesse

Lejtőn

Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom,
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhő
Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, – oly zöldellő
Oly derült most az egész.
 
Boldog évek! – ha ugyan ti
Boldogabban folytatok,-
Multam zöld virányos hanti!
Hadd merengek rajtatok.
Bár panasszal, bár sohajjal
Akkor is szám telve lőn:
Kevesebbem volt egy jajjal…
Hittel csüggtem a jövőn!
 
Most ez a hit… néma kétség,
S minél messzebb haladok,
Annál mélyebb a sötétség;
Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor –
Éltem lejtős útja ez;
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz.
 
Arany