El silencio que habita los espejos
ha forzado su cárcel.
La oscuridad es la sangre
de las cosas heridas.
En el incierto ocaso
la tarde mutilada
fue unos pobres colores.
Borges
Huyendo del frío busqué en las rebajas de enero
Y hallé una morena bajita que no estaba mal
Cansada de tanto esperar el amor verdadero
Le dio por poner un anuncio en la prensa local
„Absténganse brutos y obsesos en busca de orgasmo”
No soy dado a tales excesos, así que escribí
„Te puedo dar todo,” añadía, „excepto entusiasmo”
Sabina
Tú tirar muchos millones
en comprar tontos aviones
al otro gran presidente,
en lugar de recortar
loco gasto militar.
Tú ser su mejor cliente.
Tú mucho partido, pero
¿es socialista, es obrero,
o es español solamente?
Pues tampoco cien por cien
si americano también,
gringo ser muy absorbente.
Hombre blanco hablar con lengua de serpiente
Cuervo Ingenuo no fumar La pipa de la paz con tú,
¡por Manitú!
Krahe
Tahúr en Montecarlo, cigarrillo en tu boca
Taxista en Nueva York
El más chulo del barrio, tiro porque me toca
Suspenso en religión
Confesor de la reina, banderillero en Cádiz
Tabernero en Dublín
Comunista en Las Vegas, ahogado en el Titanic
Flautista en Hamelín
Pero si me dan a elegir
Entre todas las vidas, yo escojo
La del pirata cojo, con pata de palo
Con parche en el ojo, con cara de malo
El viejo truhan, capitán de un barco que tuviera por bandera
Un par de tibias y una calavera
Sabina
No me gustan las máscaras exóticas
ni siquiera me gustan las más caras
ni las máscaras sueltas ni las desprevenidas
ni las amordazadas ni las escandalosas
me gusta la indefensa gente que da la cara
y le ofrece al contiguo su mueca más sincera
y llora con su pobre cansancio imaginario
y mira con sus ojos de coraje o de miedo
me gustan los que sueñan sin careta
y no tienen pudor de sus tiernas arrugas
y si en la noche miran / miran con todo el cuerpo
y cuando besan / besan con sus labios de siempre
las máscaras no sirven como segundo rostro
no sudan / no se azoran / jamás se ruborizan
sus mejillas no ostentan lágrimas de entusiasmo
y el mentón no les tiembla de soberbia o de olvido
Benedetti
Te pareces al infierno, a la niñez, al mes de abril,
te pareces al sueño en que ambos tardáis en venir.
Tu carne es seda, es viento, es humo, es barro, es jazmín,
tus pechos son mi barrio y tu vientre es mi país.
Cuando la noche siembra de sombra mi alrededor
tu ausencia como un árbol me crece en el corazón.
La cama donde duermo no te ha conocido a ti
y tiene una tristeza de iglesia sin bendecir.
Lo único que busco cuando escribo esta canción
es que algún día escuches y te toque el corazón
Sabina
A minha vida é um barco abandonado
Infiel, no ermo porto, ao seu destino.
Por que não ergue ferro e segue o atino
De navegar, casado com o seu fado?
Ah! falta quem o lance ao mar, e alado
Torne seu vulto em velas; peregrino
Frescor de afastamento, no divino
Amplexo da manhã, puro e salgado.
Morto corpo da ação sem vontade
Que o viva, vulto estéril de viver,
Boiando à tona inútil da saudade.
Os limos esverdeiam tua quilha,
O vento embala-te sem te mover,
E é para além do mar a ansiada Ilha.
Pessoa
hadsereg, a hadsereg, a hadsereg
Már készen áll,
Nem rettenti el, nem rettenti el,
Nem rettenti, el a halál.
Kibaszott hadsereg,
Elbaszott emberek,
Impotens katonák,
Övék lesz a világ.
Lalala…
A csillagok háborúját a műholdak közvetítik,
A Földnek a végső nagy ütközetet, lalalla…
És látod a képen, hogy szerelmes fiad, apád hogyan hal meg
A rakéták szép színes fényeinél, lalalla…
Ági és a fiúk
Mi a fű? kérdezte egy gyermek, elémhozva egy maréknyit,
Mit feleljek a gyermeknek? Én nem tudom nálánál jobban.
Talán lelkem reményzöld szövetből szőtt lobogója.
Vagy talán az Úr keszkenője,
Illatos ajándék, vagy emlék, melyet készakarva ejtett le,
Valamelyik sarkában a küldő nevével, hogy láthassuk és megmondhassuk: Kié?
Vagy talán a fű maga is gyermek, a növényvilág megszült kisdede.
Vagy talán egyöntetű hieroglifa,
És azt jelenti: Széles és szűk zónákon egyképpen sarjadva,
Feketék és fehérek között egyaránt megteremtve,
Walt Whitman – Gáspár Endre
De arenas movedizas
Bajo un cielo de alquiler
Alfileres que agonizan
Antes de nacer
A mi cita fui pero el horizonte
Se había cansado de esperar
Me llamó san Pedro por mi nombre
Y no le quise contestar
Y arenas movedizas
Bajo un cielo de almidón
Paquebotes que aterrizan
Sin pedir perdón
Arenas movedizas
Bajo un cielo regaliz
Ascensores que agonizan
Por la cicatriz
Sabina
Tevékeny embernek tehát azt tekintik, aki üzletet köt, orvostant hallgat, futószalagnál dolgozik, asztalt fabrikál vagy sportteljesítményeket, visz véghez. Mindezekben a tevékenységekben közös vonás, hogy valamilyen külső cél elérésére irányulnak. Amit nem vesznek figyelembe, az a tevékenység indítéka. Vegyünk például egy olyan embert, akit szakadatlan munkára ösztökél az, hogy mélységesen bizonytalannak és magányosnak érzi magát; vagy egy másikat, akit a becsvágy vagy a pénzsóvárság sarkall. Mindezekben az esetekben az illető egy szenvedély rabja; kényszer hajtja, tevékenysége tehát valójában tehetetlenség; alakul és nem alakít. Másfelől, ha valaki csöndben ül, és elmélkedik, és nincs semmi más szándéka vagy célja, mint hogy próbára tegye önmagát, és eggyé váljon a világgal, az ilyen embert „tétlennek” tekintik, mert hiszen nem „csinál” semmit. Valójában a koncentrált elmélkedésnek ez a magatartása a legmagasabb rendű tevékenység, a lélek tevékenysége, amely csak a belső szabadság és függetlenség állapotában lehetséges. A modern tevékenységfogalom külső célok elérése érdekében kifejtett energiára vonatkozik; a tevékenység másik fogalma az ember belső erőinek kifejtésére utal, függetlenül attól, hogy ez előidéz-e valamilyen külső változást.
Fromm
el sol de última hora, que confunde
mis colores en luz clara y divina,
acaricia mis libros, dulcemente.
¡Qué clara compañía
la suya; cómo agranda
la estancia, y la convierte, llena,
en valle, en cielo – ¡Andalucía!
en infancia, en amor! …
Y lo que siento oscuro
es mi alma, igual que
si se hubiera quedado nuevamente
sin su valle y su cielo – ¡Andalucía! -,
sin su infancia y su amor.
Juan Ramón Jiménez
Az utak, melyeken jártál vele, a hidak, melyeken áthaladva egy pillanatra megálltál vele, s a zúgó vizet nézted a mélyben vagy a felhők rongyfátylaival borított holdat, a fák, melyeknek lombja arcát súrolta, mikor szemébe néztél, a rózsák, melyeknek illatát beszívta egyszer a Szigeten, mind e nyomok, tanújelek, bűnjelek megmaradtak a világban, s bizonyítják, hogy csakugyan szeretted. De aztán, egy napon, elveszett ez a szerelem. Hol veszett el, melyik úton, melyik hídon, a mélybe hullt, a zúgó vízbe vagy az égbe szállott, a holdas éjbe…
Márai