Szerző: Fekete Attila

Ha elmehetnék innen messze tájra,
igen, igen,
így szól a fuvola.
Csak menni, menni, mindörökre menni,
tovább, tovább
s nem tudni, hogy hova.

Kosztolányi

Lepsényi Piroska PINXIT: ELLINIDHA kiállítása

Táborhegyi Népház,
1037 Budapest, III. kerület, Toronya utca 33.

A kiállítás februárig, a nappali és a kora esti órákban megtekinthető.

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.

J. A.

Esik piszkosul az eső
Fú, de esik, lököttül esik
Esik az eső, úgy éljek, nincs jó idő

Kern

Telek jutnak eszembe, telek,
régi, kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagu éjféli misék,
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,
Pesten is átbujtam egy telet.
Csillagok és lámpák kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok viszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.

Ó teleim, gyermeteg telek!
mily bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak szeme, halkan elgurult…
Pedig amint fogy-fogy a jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a múlt.

Babits

Most is együtt a Csönd s a Lárma,
Az Ősz csak bennünk változott,
Ódon és nemes muzsikája,
Ha van szép szív, ma is megleli.
Színe, könnye, búja a régi,
Nótái is a régiek,
Tud altató szépet mesélni,
De fölváj régi sebeket is.
Szépek, akik ma élni mernek,
Egy-egy feledő mosolyuk:
Drága, élet-folytató gyermek
S minden könnyük felébredt halott.

Ady

Que una paloma triste
Muy de mañana le vá a cantar
A la casita sola
Con las puertitas de par en par
Juran que esa paloma
No és otra cosa mas que su alma
Que todavia la espera
A que regrese la desdichada

Caetano Veloso

Az arcok – omladozó templomok –
itt-ott állják az élet ostromát,
de lelkek mélyén ördög vigyorog
és kér kajánul fordított imát.
Bekapcsolt tévék, futó képsorok,
hit és erőszak, habossütemény,
s a Nagy Bohóc, a Gőg-bohóc beszél
hasba lyukat, ahol nincs már remény.

Lelkes Miklós

Ti károgón is kacagtok
S mikor tollaitok hullnak,
Nem siratjátok a múltat:
Jönnek új varjak, új mezők.
Ti vagytok: a boldog élet,
Az átkozott irigyeltek,
Gyertek felém, gyertek, gyertek,
Varjak, varjak, szent madarak.

Ady

Sándor György felvetése:
Neked, mint kívülállónak mi a véleményed az intelligenciáról?

Későn jött hadam mind leölve, vagy
ki él, fogcsikorgatva elszaladt,
nyomán keserű lett a fű s penész
tajtékzik erdőn, hová belevész;
leölt nosztalgiák, szép álmaim,
mésszel leönt az ősz: dérrel borít,
és mint a tél, örökre eltemet
didergő férfikor benneteket;
s mint szemtanú, ki életben maradt,
számolni kezdem a halottakat.

Csukás István

Mi unicornio azul
ayer se me perdió,
y puede parecer
acaso una obsesión,
pero no tengo más
que un unicornio azul

Silvio Rodriguez

magas a temetőkerítés
a faluban hol a szüleim éltek
de főleg haltak
széles kőfalán strázsaként
járkálok le föl remélve
béke van legalább odalenn
a kerten túl a gépkocsik
szekerek biciklik siklanak
mindkét irányban az élet
jele az ideges mozgás
a mindent befogó tekintet
párás lágysága a könny
mely befelé hull egyre
egy tikkadt sír fölött
az oroszlánszájakba gyűlő harmat

Cseke Gábor

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz’ percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!

Ady

Eljött már november didergő hónapja,
     Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
     Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.

Csokonai

Levél, holt falevél földön, padon;
szép gesztenyét rúgunk vagy zsebre tesszük.
Jaj, mennyi szín! Mint a kaméleon,
ezernyi szín közt szinte megbetegszünk.
S már nincs szavunk; muzsika kellene,
hogy megmaradjon ez az ősz-valóság,
valami sirató, álmos zene,
mely búcsúztassa egy-egy nap hajóját
s ne kelljen mindig újrakezdeni
az örök ősznek szóbafoglalását!
Inkább kongassuk bottal esteli
sétákon vén villák fekete rácsát.
S temetők útján, ha már hull a dér,
vagy sétatéren, nagy nyárfák tövében,
szálljunk hintázva, mint a holt levél
a hold felé, mely hindogál az égen –

Jékely Zoltán

Phyllis McCormack?

Üres bölcsőt ringat a Hold fénye
S mindig ez a mese vége
Fiam, mikor jössz? Apa, mennem kell
Az élet csupa kötelesség
De sokat leszünk együtt még

Zorán

Az élet zajló, fekete folyam,
És szépség benne csupán annyi van,
Mennyit egy fecske tünde szárnya
Fel-felragad a magasságba.
S a szépség léte csak egy pillanat, –
Fenn felissza mohón a nap, a nap.
S mint ki számára letellett az óra:
Visszaejti a fekete folyóba.

Reményik Sándor

Amerre én megyek
lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog
nagyon messziről:
emlékek, emlékek, emlékek,
nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd,
elnyeli a sugarakat,
elönti a tornyokat,
templomok, házak nincsenek,
az anyám sem mosolyog,
keringő, szédült zuhanás
van a szívem helyén.
S a tetőn, bolondságok fölött
két kitárt kart mereszt
egy hívogató, fekete,
borzalmas kereszt.

Dsida

A lelkem oly kihalt, üres,
mint éjjel a tükör.
Holtan világít egymaga
a bűvös fényű kör.
Ő látta hajdan a napot,
a májusi eget.
De most belé az árvaság,
a semmi integet.
Elmegy, ki látja itt magát,
a táj is elenyész.
Övé a csönd, az éjszaka
s meghal, ki belenéz.

Kosztolányi

A szomjas farkas és a szomjas kis bari
Ugyanazon patakra ment véletlenül.
A jámbor gyapjasnál az ordas följebb állt,
Gonosz szándékkal mégis így kötött belé:
„Mért bolygatod fel nékem a patak vizét,
Ha én iszom?” A gyapjas félénken felelt:
„Hogyan tehetném, kérlek, mit szememre hánysz?
Hiszen a viz felőled árad szájamig.”
A meghazudtolt farkas így acsarkodott:
„Fél éve rútul rágalmaztál engemet.”
„Hisz akkor még nem éltem én” – felelte az.
„Apád gyalázott akkor, istenuccse, ő” –
És ráugorva széjjel marcangolta őt.
Oly emberekről íródott e kis mese,
Kik ártatlant koholt ürüggyel nyomnak el.

Phaedrus

Olyan ez, mikor dugott kincsünk
szobáját szellőztetjük,
mely nagy időn át pecsételve volt,
vagy egy rejtélyes kéz-húzásra
felgördül a nagy, rejtő éjji függöny
és befénylik a hold:
Ilyenkor meg-megcsillan pillanatra
a senkitől se látott
mosolyfalakba zárt igazi kincs,
a mélységes, nagy, drága szomorúság!…
Az óra éjfelet ver – –
– Pereg, pereg a könny… –

Dsida