[Not a valid template]
szereplők:
Nikolett Gábri
Sára Pilnay
Bence Gelányi
látvány: Sára Luca Jeli
zeneszerző: Kovácsovics Dávid
rendező: Balázs Szitás
író: Fanni Sényi
Poe
Fény csillant, ahol ő megjelent,
fordultak utána az asszonyok.
Most egyedül, kínlódva lépeget,
egy sebesült harcos már senkinek nem kell.
Lent fekszik zizegő zöld fűben,
tető felette a borús ég.
Szemét lehunyja, előtte rohanva
megjelent nagyon sok, nagyon sok kép.
Győzött csatákon, szerelmes párnákon,
arcát soha nem színezte pír.
Most egyedül, kínlódva megremeg,
és szaracén kardjába lassan beledől.
Mini
már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül…
Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.
… Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap…
Dsida
Személytelen ez s szemét jelen
Itt akárki akármi mondhat
Az aranyborjú meztelen a trónon,
de mi ne őt nézzük, mi csak ugassuk a holdat
A mi királyságunk, nem e világból való
És mindenki mondjon le!
Mindenki mondjon le valamiről
Valaki másnak a javára
Mer ideje lett a részvétnek meg a lemondásnak
Mindenki csak vár és dermedten nézi
Hogy küzd egymással két kicsike férfi
Törpe óriás, óriás Dávid,
Mi van már, faszfejek, csak a pénz számít?!
Sziámi
Sírdombjáról kurta nyárnak
egyszer ők is útra szállnak.
Észak útján, soha délnek
– zeng fölöttük sorsos ének –
soha hadban, csak magukban,
szél előttük, hó nyomukban,
éjszakázva rom-berekben,
dúlt falukban, rengetegben.
Jaj, magányos, kósza fajta,
árvaságnak átka rajta.
Napsugárban, felleg-árban,
tél-szakában jár magában –
úgy vesz el az Éjszakában.
Áprily Lajos
[Not a valid template]
… Majd, hogyha egyszer már a mécs sem ég,
és várunk, várunk a szobánkba szótlan,
akár a hullák lenn a sírhalomban,
és ránk borul a temető-setét,
majd, hogyha járni vágyunk s mélybe botlunk,
majd hogyha elfagy dideregve csókunk,
s úgy fekszünk ágyra, mint a kínkeresztre,
és kalapáló, őrült szíveink
riadt tusakvással, kétségbeesve
vergődnek csillagoltó téli este,
mint bús madarak a hidegbe kint,
miket az éjjel ablakunkba vág…
Kosztolányi
„Köszönet” Szegő Györgynek a Műcsarnok igazgatójának az inspirációért…
Valaki szappanbuborékot fúj,
Mindegy most, hogy Isten, vagy kisgyerek,
Világokat kelt életre a száj,
Mely szappanbuborékot ereget.
És szállnak, libegnek a fényes gömbök,
És szétpattannak – s elnyeli az ég. –
Egy szappanbuborék is egy világ,
S egy világ is egy szappanbuborék.
Reményik
Kinokkal és kinokra szűlt anyám,
de mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?
Valamikor azt hittem, hogy sokat
fogok használni, sokat ártani, –
ma már látom, a sorvasztó idő
túlgyorsan arcomra öregedett
s máris kikezdte szemem erejét.
Homlokom lelket hordozott, de most
– céltalan hús-, csont- s ideggép – irígylem
kis húgomat, aki már visszatért
a semmiségbe, és keserüen
nézek a tétlen jövendőbe, mert
– mert mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?
Szabó Lőrinc
Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?
Ah, fájdalom –
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s mély,
Nincsen több, nincs sehol!
S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?
Kölcsey
Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!
Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.
Pilinszky
te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
és őt is elrohasztja viszi mint az őrület
vak égését, ezt a sivár belső tüzet
amelyben minden bölcs erő és fiatal
erény ugy illan el, mint tűzben az olaj
Babits