Leesett és mindent belepett a hó,
és utána mindjárt fagypont alá süllyedt a hőmérséklet.
Ez különös, eddig ismeretlen megnyugvással tölt el:
olyan, mintha a hidegben nem romlana tovább a világ.
Oravecz Imre
Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?…
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan…
Mult, jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik… és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?..
Vajda János
Ha szorosan mellém ül s hosszú combját
hozzám szorítja, elfog a boldogság,
bár farkamat nézi gúnyosan: – „Látom,
hogy elemészt a bujaság, barátom.”
Játszik velem, mint labdájával. Bőre
friss elefántcsont. Megőrülök tőle.
Napestig fel-alá járkálok háza
előtt, hogy láthassam egy pillantásra.
Mi lesz velem? Éjjelente két kezemmel
vívok csatát e meddő szerelemmel.
Szküthinosz – Faludy
Visszatérjek?… az a világ,
Ahol álom volt az élet,
Bezárult már rég mögöttem…
A szép világ, ifjuságom
Soha többé föl nem éled.
Óh, szép világ, álomvilág,
Milyen sokszor elsiratlak,
Az életnek rút harcáért
– Ezer fátum törjön is rám! –
Soha, soha el nem adlak.
Csak egy rövid, múló óra
Boldogságod gyönyörébül
S aztán… elég volt az élet…
Bármi jön a válópercig,
Véle lelkem csak kibékül…
Mert erőm nincs küzdelemre,
Harcra nem csábít az élet,
A sorompót át nem lépem –
Szép világom rég bezárult
S nincs, ahova visszatérjek!…
Ady
Egész nap pénz után szaladtam,
a remény, mint a nap, fogyott.
Mi lesz? – kérdeztem és gyűlöltem,
ami jön, a vasárnapot:
míg volt remény, mindent gyűlöltem,
és nem jött pénz, és este lett.
Aztán az éj ezer virággal
hímezte ki a réteket, …
túl kötelességen s reményen
egészen jól érzem magam:
holnapig már nincs mit csinálni,
örülök annak, ami van…
és oly jó ez a felelőtlen,
embertelen semmittevés,
hogy szinte fáj, hogy jön a hétfő
s a gond megint, hogy lesz-e pénz.
Szinte fáj, – de mire kimondom,
már tűnik is a fájdalom,
nincs tegnap, nincs igazi holnap
ezen a gyönyörű napon, –
Szabó Lőrinc
Jelen idő és múlt idő
A jövő időben talán jelen van,
S a jövő idő ott a múlt időben.
Ha minden idő örökké jelen,
Úgy minden idő helyrehozhatatlan.
A lehetett volna elvont fogalom
És csak egy kiokoskodott világban
Marad meg mint állandó lehetőség.
Ami lehetett volna s ami volt
Egy célba fut és az mindig jelen van.
Léptek visszhangja az emlékezetben
A folyosón át, ahol nem haladtunk
Az ajtóhoz, melyet ki nem nyitottunk
A rózsakertre. Szavaim
Visszhangja lelkedben.
De mire jó
Leverni a port egy tál rózsasziromról,
Azt nem tudom.
T. S. Eliot
Végére értünk!
Hordószemetes fény úszkál a nappal alján.
Ki így, ki úgy megváltotta e hétközi nap
kurta, világos végét, meg a leszálló estét.
Még némi tuszkolódás, préselődés, némi veszteglés,
megrekedés, félreterelődés – és átszivárgunk
a forgalmon, mint homokzsákok közt a víz
– aztán már szabadon…
Petri
Ha az útkereszten május alkonyatkor
én, a csavargó egy percre megállok:
akkor halkan megkérdem önmagamtól,
hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most?
Hol van Sabina, a szőke császárné,
aki előtt fél Róma térdepelt,
s hol a nimfa, ki a tó vizéből
fehér testének választ énekelt?
Hova lettek a csókok és a vágyak,
az alkonyattól piros szénaágyak,
a pásztorórák, a szerelmi szó?
De hova lett a tavalyi hó?
Villon
Szivem szivéből szól a dal
S remegve a homályba hal.
Beléd te pompás, bús borongás,
Mely tört szivünknek álmot ad:
Elérhetetlen, röpke szellem
Ó alkonyat!
Lassan teríted szerteszét
Az éj szagos, kék szőnyegét
S könnyezve véded a kiégett
Fáradt, beteg virágokat.
Te lengve tűnő, jószivű nő
Ó alkonyat!
Lábujjhegyen jössz s vérezőn
Járkálsz a harmatos mezőn
S sötét hajadban olthatatlan
Lobban fel a fény újolag
S hull, hull a szikra árnyaidra
Ó alkonyat!
Halkan kopogsz az ablakon
S kérded, miért nem alhatom.
S én felzokogva fátyolodba
Rejtem könnyázott arcomat
S füledbe súgom, hogy mi bú nyom
Ó alkonyat!
Átfogsz karoddal csendesen
Lecsókolod égő szemem
Éjszínű fátylad csendbe rám csap
S a szenvedésem ellohad.
S csókol, ölelget enyhe csended
Ó alkonyat!
Kosztolányi
Egy ágyon, egy kenyéren,
szemünkbe hulló fényben,
tétovázó sötétben,
szerelem fenyvesében,
egy földön, egy hazában,
égve egyforma lázban,
hidegben, nyári lángban
egyforma szó a szánkban,
torkot fájdító perben
tanúként egymás ellen,
homlokod melegében,
homlokom melegében,
zárva eleven kőbe,
lélekben összenőve,
gyönyörű csecsemőnkre,
ráhajlunk az időre.
Kormorán
Lehetett volna
de nem így történt
A lehetséges férfi
a lehetséges nővel
egy kirakat előtt
egy templomtéren
Az esőben galambok
ahol sorvadó lombok
Tükör testük kinyújtja
összegyűri
egy autóorr
lassú elfordulása
Ilyen délután ilyen
allegretto esőben
amikor minden szürke csillog
akármi megtörténhet
Petri
Árnyak közt árny vagyok, ki egyszer már ivott a
Vízből, mit ád a föld, de nem csitult a szomja,
S az élők álmait zavarva, visszatér
Az út rögeire, s élő vizet remél.
Mint első, tört hajó az óceán öléből,
Mint áldozóedény a kurgánsíri éjből,
A lépcső legmagasb fokára úgy jutok,
Hol élő árnyad áll, s árnyamra várni fog.
S ha ez csak ámítás, mesebeszéd, hazugság,
S ha már nem emberarc, de gipszálarc mered ránk
Némán a föld alól, és kövekből rakott
Szempárja könnytelen, s tekintete halott?…
Arszenyij Tarkovszkij
Ismeritek a bérházak fonákját,
mely valamely üres telekre hátall,
a függőlegesen leszelt tetővel
– akár az ucca hasadt volna szét –
a nyirkos aljat s lépcsős tűzfalat,
s köztük a puszta, sápadt, sima sárgát,
amelyen nem fog semmi napsugár,
s a szomszéd ház egyenes árnyékának
éles vonala elomlik, elolvad?
Babits
Örülni, örülni de jó volna
Lemenő nap aranytavának,
Mely szétömölt amott a lombok
Mögött az égen, s jobbra-balra
Ringatják fejüket a vén fák
Beleegyező mozdulattal,
Bölcsen, halkan, hogy jól van, jól van,
Lemegy a nap, és így kell lenni,
Elhúnyni, elmerülni szépen,
Lemenő nap arany tavában
Elsüllyedni fekete csendben.
Tóth Árpád
Most már nem érzem friss fájásnak a régi kínszenvedéseket, és a jelenben a legtöbbet tán egy csésze jó kis meleg, szagos kávé adhat nekem. Csak az merjen ítélve és kutatva végigemlékezni a múltján, aki már úgy teheti, mintha kívülálló második személyről volna szó. Igen, szembe kell tudnunk nézni a volttal legalább, ha már a jelennel, jövővel nem tudunk mindig.
Kaffka
Az idők végtelen sorában hitt; szétágazó, összefutó és párhuzamos idők szédítő és növekvő hálózatában. Az egymáshoz közeledő, elágazó, megszakadó vagy évszázadokon át egymást elkerülő időknek ez a szövevénye minden lehetőséget kimerít. Az idők többségében nem létezünk; egyesekben ön létezik és én nem, másokban én létezem és ön nem, máskor mind a ketten létezünk.
Borges